A reális elvárásokról

Kőrösi Koppány

Kitört némi vita az általam nagyra értékelt Dagadt Köcsög teamben, ami egy kiváló alkalom, hogy kicsit számot vessünk magunk is azzal, mik a reális elvárásaink magunkkal szemben akkor, amikor úgy döntünk: futók leszünk.

A Dagadt Köcsög Teamet, és személyesen Moós Gergelyt azért tartom nagyra, mert önmagán túlmutatóan küzd a mindennapi slamposság, igénytelenség, úgy általában a fogyasztói társadalom túlsúlyban megnyilvánuló élet- és egészségromboló hatása ellen.

Gergelyt idén a BSZM-en ismertem meg személyesen, bár két szónál többet nem beszéltünk egymással. Régóta követem "munkásságát", úgy látom, olyan személy, aki komoly vitákat képes kiváltani, és bevállalni.

Írása, melynek ürügyén kicsit én is szeretném, ha mindenki kicsit elgondolkodna a futás miértjén ezen a linken található:

http://dagadtkocsog.hu/felmaratoni-szintfelmero-futas-kirekesztes/

S hogy ott miről is van szó, picit hagyjuk is most, s foglalkozzunk mással, amiről ott, s az alatta olvasható kommentáradatban nem esik szó.

Ez pedig a motiváció.

Merthogy a futóteljesítmény - az egy óra körül futott félmaratontól a három és fél óra alatt lefutottig - aszerint nyer értelmet, hogy a futó miért is teszi egyik lábát a másik után.

Nyilvánvaló, hogy akinek az a célja, hogy egy órához szorítsa a félmaraton idejét, az egészen más okból fut, mint az, akinek maga a teljesítés a cél. És nyilvánvaló, hogy célok és motivációk között rangsorolni nem lehet.

Nem lehet, mert egészen egyszerűen nincs olyan általános elvárás, értékelés - különösen olyan autoritás -, amely megtehetné, hogy fontosabbnak, értékesebbnek nyilvánítsa Kazi Tamás (elnézést, hogy pont őt emelem ki) egy méterét, mint bármelyik csoporttagunkét a Kilométergyűjtőknél, vagy bármelyik túlsúlyától épp szabadulni kívánó DK-csapattagét.

Sokszor találkozom már hosszabb ideje sportoló amatőr futóknál is azzal, hogy nem reálisan, a saját igényeikhez, hanem valamilyen általuk elképzelten létező elváráshoz igazítva értékelik teljesítményüket. S szégyenlősen írják le, hogy 3 óra volt a legutóbbi félmarcsi, vagy hogy a péntek esti 10 kilométert 1 óra 20 perc alatt sikerült teljesíteni.

Ez olyan, mintha Kazi Tamás (ha már vele kezdtünk, maradjunk is nála) szégyellné a tegnap megnyert országos bajnokságot...

A futás a XXI. század emberének mentális immunreakciója a globális világ szellemi embertelenségére. Egy olyan adekvát válasz, amely egyrészt kiszakít a tévé-mekdonáldsz-munka/robot-vásárlás taposómalmából, s amely másrészt az egyénre, az önállóságra, az egyéni teljesítményre helyezi a hangsúlyt. A hőskultusz újjáéledése - az áldozatkultusz lassú, végelgyengülésben történő kipusztulásának előszobája - tegyük hozzá: végre!

Mert a XX. század csinálmánya a szőrtelen - és elnőiesedett - férfi, a karrierista - és elférfiasodott - nő, és a pénztárnál az elcsalt pénzt visszakövetelőt lehurrogó vásárló a pénztárhoz kígyózó sorban. Így együtt a fejét önként és dalolva a fogyasztás illúziójába belehajtó, a hőstetteket a mindennapok világától távol elképzelő - s oda valónak is gondoló, emberi mivoltából kivetkőzött bővítetten újratermelő, s -fogyasztó - embergép.

A futás egy forradalmi válasz erre az ellaposodott, emberi fogyasztásra alkalmatlan világra.

Egyáltalán nem tudatos válasz. Teljesen tudattalan, ahogy Leonidasz Thermopülai szikláinál csak annyit tudott, hogy a hazáját védi, s azt biztosan nem, hogy e tettével az egész emberiségnek mutat példát helytállásból, hősiességből évezredekre előre - máig hatóan.

Ezt a hősiességet teremti újra minden egyes futócipőben megtett lépés. Teljesen mindegy, hogy pluszkilókat akar vele leégetni a futó, a fejében/lelkében lévő kuszaságot szeretné a futás alatt rendezni, vagy világbajnoki érmet szeretne a futás végén a nyakába akasztatni.

S - visszatérve a mindennapok apró pici pontjaihoz, az egyes lépésekhez - nagyon fontos, hogy ez a cél: "mit is akarunk, mit is várunk a futástól" folyamatosan fókuszban maradjon!

Lassan tíz éve futok, több, mint húszezer kilométer van a lábamban, láttam már sokakat elkezdeni, majd csalódottan abbahagyni a futást. Minden esetben a motiváció, a realitás félreismerése volt a háttér.

Fontos tehát hogy tudd: mi a célod, mit szeretnél elérni a futással! És azt is fontos tudnod, hogy ez a cél - legyen bármi - legitim. És egyenlő.

Én például ezért vagyok eltántoríthatatlan és végtelen híve a futásnak, mert kikezdhetetlenül demokratikus. Mindenki egyenlő, aki fut. Éppen ennek, a legitimációban rejtőző egyenlőségnek az okán. És végtelenül demokratikus azért is, mert semmi egyéb nem számít, semmi egyébtől nem leszel jó futó, mint hogy kitartóan követed a célod, míg el nem éred.

És itt van egy újabb fontos pont: tisztáztuk eddig, hogy nincsenek illegitim, és nincsenek alá-fölérendelt célok a futásban. Minden cél legitim, és minden cél egyenlő. De mi van akkor, ha elértem? Ha megy az egyórás félmaraton, ha ledobtam a 20 kiló súlyfelesleget? Akkor mi lesz?

Akkor leülök, és végiggondolom, fejben végigjárom azt az utat, amit megtettem. Szívemhez szorítom kicsit az örömöm, hogy megvan, s vagy új célt keresek, amiért kepeszthetek, vagy kitűzöm magamnak az elért eredmények megtartását. Mert bizony az sem könnyű, és bizony az is legitim, vállalható, és elismerésre méltó.

Ahogy - szerény véleményem szerint - Moós Gergő sem kárhoztatható, hogy azoknak szeretne félmaratoni felkészítőt tartani, akik egy órán belüli tíz kilométert tudnak. Biztos célja van vele... :)

áldozatkultusz,amatőr futó,cél,DK-team,elvárás,értékelés,félmaraton,fókusz,futás,futóteljesítmény,futóverseny,hős,hősiesség,hőskultusz,kihívás,Kilométergyűjtők,legitim,legitimáció,motiváció,sebesség,sport,teljesítmény,tempó,túlsúly
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?