A hősiesség-faktorról Korinthosz kapcsán

Kőrösi Koppány

Az ultrafutás - mondják róla - önismereti tréning. Mélyinterjú önmagaddal. Nekem a negyedik ultratávú futásom volt a 2016. augusztus 13-án megrendezett korinthosz.hu futóverseny. Nem értem célba, mégis megéltem azt az érzést, amit a futásban keresek.

Korábban írtam már arról, hogy a futás - szerintem - a XXI. század emberének mentális immunreakciója a globális világ szellemi embertelenségére. Arra az embertelenségre, amely megfosztani igyekszik minket mindentől, ami emberi. Az érzéseinktől. A küzdéseinktől. A győzelmeinktől és a vereségeinktől. Az érzelmileg steril világra.

Vis maior - az ellenállhatatlan erő

Arról írtam korábban (itt), hogy a XX. század elvette tőlünk férfiaktól a férfiasságunkat - a nőktől a nőiséget -, és nem adott cserébe semmit.

Az evolúciónak mutatott fricskát az Istennel dacoló ember, s ha most tükörbe néz, hát sírnia kell...

Mert nekünk, férfiaknak, igenis szükségünk van arra, hogy férfiak lehessünk. Elnézem a három kisfiam, ahogy játszanak. Ahogy próbálják az erejüket, kiabálnak, veszekszenek, verekednek és együttműködnek, közösen játszanak, közösen örülnek. Igazi férfiak. Romlatlanul, ahogy Isten a férfit teremtette.

Persze, rendben van, hogy ezt a férfierőt ma már nem lehet középkori módon megélni - bár középső fiam kezéből néha nehéz kiénekelni a szúró és vágóeszközöket, ő hét évesen még a kardra esküszik... :)

Ezért kell nekünk, férfiaknak - akik mégis egy hierarchizált társadalomban élünk, és a fizikai erő helyett az eszünkkel és a tehetségünkkel próbálunk előre jutni benne - olyan kivezető csatornákat találnunk, melyben megélhetjük magát a nyers, férfias erőt. Ki-ki a maga mértéke, hajlama, vágyai szerint.

Ilyen csatorna nekem - s persze ennél sokkal több - a futás.

A Sió töltésének porát taposva az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: mi a fenének futok itt már harminc kilométer óta... Hát ezért... Hogy megéljem, hogy eljussak a fizikai megsemmisülésig, az utolsó leheletig, és mégis beérjek, behúzzam, besóhajtsam, bepusziljam magam a célba.

Tíz kilóval könnyebben vágtam neki ennek a versenynek, mint amit két hónappal ezelőtt mutatott a mérleg. Testben és lélekben felkészülten. Több dolgot nem tudtam, mert nem adhat választ senki olyan kérdésre, amelyet még nem tettek fel. Az okos ember persze a más kárán tanul, a buta pedig még a sajátján sem, de a saját útján minden ember csak azt a leckét érti, amelyet felfogni képes. Nekem meg kell élnem, meg kell tapasztalnom, ízlelnem, látnom, élnem az egyes helyzeteket, hogy azokra folyamatosan érettebb válaszokat adhassak.

Egy ultartávú verseny - de nekem már egy maraton is - számtalan lehetőséget kínál a feladásra. Fejben dől el... Fejben dől el, hogy ezeket a lehetőségeket az ember elhessegeti, vagy kap utánuk.

Az első ilyen lehetőség ezen a versenyen engem 15 kilométer tájékán ért, amikor már hosszú kilométerek óta nagyon rossz, egyenetlen, zsombékos talajon kellett futni - fájt már a bokám, a forgóm, a derekam... Aszfaltfutó volnék, ugyebár. De ezt a lehetőséget sikerült elhessegetni.

Láb alá kellett nézni - bokapróbáló volt a talaj

Bár 23-tól elemelkedett a pulzusom - most már tudom, miért -, mégis nagyszerű futás volt ez kb. negyven kilométerig. Amikor azonban zsibbasztó erejű émelygés - a hányinger előszobája - és gyengeség jött rám.

Először kicsi sétával próbáltam úrrá lenni a gyengeségen. Borzalmasan nehezen elküzdöttem magam a 45-ös frissítőállomásig, ahol némi kólával, citrommal és egy energiazselével reméltem magam újra futóformába húzni. Éreztem, hogy az eddigi tempót nem bírom tartani, és próbáltam az energiaszintem megemelni - sikertelenül.

Negyvennyolcnál leültem az M9 hídja alá, és felhívtam a feleségem, jöjjön értem.

Negyvennél a fordítónál nagyon émelyegve

Közben érkeztek az ingerek. A feladás csípős kudarcérzete. A düh. A kétségbeesés. A rosszullét. Megjött Beusom, teljes empátiával fogadta a döntésem, de feldobott egy lehetőséget: pihenjek kicsit, hátha jobban leszek.

Egy autós kísérő - aki láthatóan nem ma kezdte - javasolta, hogy szabaduljak meg attól, ami a gyomromban van. Hősiesség-faktor rulez: ezt még kamaszkorom túlzott italozásait követően sem voltam képes magamtól megtenni. Ha jött, hát jött - bár küzdöttem ellene böcsülettel -, de hogy én... Magamnak...

Most megtettem.

S fel is támadtam, még két kilométer erejéig. Futottam - bár lassan, s szenvedősen, energiahiányosan.

S ha most, itt, két nappal később a hűvös irodában ülve felteszem magamnak a kérdést, hogy nem kellett volna-e mégis továbbmenni, s fütyülni gyomorgörcsre, gyengeségre...

Harsog a válasz: dehogynem! :)

Hát persze Boci mama... A rajzverseny...

Ott és akkor ennyi volt, nem ment tovább. A vereség keserű íze.

Utána elemeztük a lehetséges okokat az edzőmmel, Peyer Zolival, a kitüntető figyelmét nekem szentelő kétszeres Spártatlon-teljesítő Máténé Varjú Edittel, s magam is rágtam magam erősen... A tanulságok megvannak, a hősiesség-faktor kipipálva, de a beérés katarzisa hiányzik.

Viszketve várom szeptember 10-én az Optivitát, ahol a 12 órás versenyen indulok. Olyan revansvágy van bennem, hogy jaj! :)

Hála és köszönet. Beusomnak, aki vállalta, hogy autóval kísér. Tudom, hogy milyen óriási áldozat volt ez neki, és innen üzenem: kár volt ilyen perfektül csinálni, mert mostmár ez így lesz... :)

A szervezőknek - akikkel morogtam egy-két állomáson, mert a veszteseknek mindig van morognivalójuk... -, akik odatették magukat, és egy nagyon kedves, szerethető versenyt rendeztek, amelyre - a kudarc ellenére - nagyon jó visszaemlékezni. S amelyet jövőre biztosan újra meglátogatok.

És gratuláció a célba érőknek, és a hozzám hasonlóan elakadóknak.

http://fortitudo.blogstar.hu/./pages/fortitudo/contents/blog/29461/pics/14712653088652488_800x600.jpg
elvárás,emésztés,feladás,futás,futóteljesítmény,gyomor,győzelem,hányás,hős,hősiesség,hősiesség-faktor,kihívás,kishitűség,motiváció,tápanyagellátás,ultrafutás,vereség
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?