Tizenkét óra egy pillanat

Kőrösi Koppány

Vannak elkerülhetetlen találkozások a sorssal. Amikor csak egyszerűen keresztül megy rajtad a történés, és egyszerre vagy az életed főszereplője, és csendes szemlélője is. Léptem egy újabbat az ultrafutásban.

A futás, mint a sterilizált, mekdonaldizálódott világ meghaladása, mindenki életében másként kopog be. Mások a motivációk, más és más visz rá az első futócipő-felhúzásra. Az azonban biztos, hogy egy bizonyos táv, idő eltelte után óhatatlanul egyfajta önismereti játékká is válik a futás - túl azon, hogy egészséges, jól működő testet kapunk tőle.

Talán többször is pedzettem már a magam kapcsolatát, Isten-kereső - és legtöbbször találó - útjaimat, nem fárasztanám most ezzel a nyájas olvasót.

Az idei év egy nagy metamorfózis volt a tavaszi lerobbanást követően. Miután a szervezetem a komolyabb - december óta futok száz kilométer körüli heteket - megterhelést követően gerincsérvvel, meg izomszakadással védekezett, ismét kérdés elé állított a Jóisten: akarom-e én ezt a futás-dolgot eléggé? (S persze csatlakozott hozzá orvos, masszőr, gyógytornász a szokott jóindulatú kérdéssel: minek neked a futás?)

Nem túl jó helyen kopogtattak... Csökönyös fajta vagyok.

A többi már ismert. Leugrott 10 kiló, benézett, és maradt az új étrend, és aztán adta magát a változás. Egyre jobb a technika, gyorsabbak a futások, alacsonyabbak a pulzusok. Persze kemény munka van mögötte, de jólesik.

Kicsit kevesebb, mint egy hónappal ezelőtt a Korinthosz.hu 81 kilométerébe beletörött a bicskám. Van a dolognak természetesen fiziológiája, a túlizózott gyomor képes olyan vonalat húzni, amely ugyan csak látszólagos - mint mondjuk egy államhatár -, de átlépni mégis fizikailag képtelenség.

De az ultrafutás alapvetően egy lelki/szellemi tevékenység. Semmi nem történik véletlenül, a fizikai világ, az anyag, a por és a hamu, melyből véttettünk csak visszatükrözi spirituális lényünk állapotát.

Hogy a túlizózott gyomor tiltakozik, az egy ugyanolyan beprogramozott kihívás, mint a rosszul megválasztott zoknitól feltört lábujj: választ kíván.

Fogadta némi értetlenség az örömöm, mellyel a feladott Korinthoszt fogadtam, pedig megvolt rá az okom. A túlizózott gyomorra megadtam a lélek által kívánt választ. Megküzdöttem egy óriási (lelki) mumussal (elnézést kérek a durva naturalitásért: képes voltam meghánytatni magam), s innentől másodlagos, hogy ötven kilométernél visszaadtam a csipet.

A kudarc persze kudarc, de a jó futó a feladott és jól teljesített versenyek tanulságain nevelődik (valami ilyesmit olvastam egyszer egy interjúban egy világ- és Európa-bajnokokat felkészítő edzőtől).

Hogy jó futó vagyok-e, az majd eldől. Egyszer. A többiek, futók, segítők, szervezők értékelésén.

Most, az Optivita 12 órás futamán nem jól futni jöttem. Kérdésekért jöttem, melyeket már ismerni véltem, és abban a reményben toporogtam a startnál, hogy meg fogom tudni rájuk adni azt a választ, amit a sorsom kíván.

Nagy reményeim voltak, meg lélekben alaposan fel voltam készülve. (Hogy testben igen, az nem kérdés, de a test - szerintem - abszolút másodlagos. Persze sérülten/betegen, stb. nem lehet 12 órát futni, nem kérdés, nem bagatellizálok: sorrendet tartok.)

Az edzőmmel, Peyer Zolival megbeszélt tempóban (5:45-5:50 közötti kilométerekkel) kezdtem a távot, és bár nagy volt a kísértés, hogy elfussak másokkal, hagytam magam lekörözni sokak által. A meleg már a rajtnál nagy volt, de sem ott, sem később igazán nem éreztem elviselhetetlennek, nem zavart.

Vannak, akik rosszul vannak a körversenyektől, az A-ból B-be menő versenyeket szeretik, ott tudnak jókat futni. Én nagyon szeretem a körversenyeket. Magányos fajta vagyok, nem szeretek társaságban futni, kifejezetten utálok futás közben beszélgetni - bár van, hogy jólesik, de többnyire kifejezetten zavar, ha valakire még magamon kívül figyelnem kell futás közben -, viszont nagyon igénylem, hogy ne legyek egyedül. Úgy szeretek egyedül lenni, hogy közben vannak körülöttem... :)

És egy körverseny az pont ilyen. Két és fél kilométerre elszórva százegynéhány ember. Egy mosoly, egy hajrá, egy pacsi (Kozma Zsoltival egyszer nem pacsiztunk 12 óra alatt, amikor éppen előzött minket egy futó)... Egy nézés a másikra: neki is nehéz. Ő is mosolyog. Ő már nem mosolyog. Ő már sétál. Ő kiállt. Ő visszaállt. Sipos Csaby a negyedik pólóját húzza fel, már csak a tüllszoknya hiányzik... :) :)

Mondja nekem valaki, hogy unalmas körbe-körbe futkorászni. Fenét! Tiszta élvezet! :) :)

Az első nehézségek 20 kili körül kopogtak, elkezdett fájni a derekam. Amióta kigyógyultam a gerincsérvből, azóta folyamatosan erősítem a derekam/hátam/hasam, megváltozott az ergonómia a csípőm környékén. Eddig nem fájt a derekam futástól soha, azóta fájogat néha. Elfogadtam, majd ahogy egyre erősebb lesz, ez is el fog múlni bizonyosan. Itt egy olyan 10-15 kilométeren (egy-másfél órán) keresztül jött velem, oszt elmaradt valahol.

A komoly kérdéseket 40 és 60 kilométer között kaptam, amikor sikerült - ezúttal saját izóból - túlizóznom magam, s émelyegve, hányingerrel küzdve körözgettem a pályán.

Reggel, a versenyre jövet beszélgettünk egy jó fél órát Beusommal, hogy mi is lesz ma itt velem, miről is szól ez a mai verseny. És kaptam egy csodafegyvert tőle, egy jó kis technikát, amivel abba a pillanatba - melyben egyébként ki szerettem volna esni a saját számon, de leginkább belefeküdni egy kád jégbe, vagy csak egyszerűen lehunyni a szemem, és feküdni az árnyékban - koncentrálom a létezést. Nincs hátra nyolc (felfoghatatlan) óra, nincs hátra még hatvan (még inkább felfoghatatlan) kilométer. Csak a pillanat. Az a pillanat, amelyben futok. Amelyben nem dacolok, nem küzdök, nem harcoskodok. Futok. Teszem a dolgom. Végzem a munkát.

Bő két órát töltöttem a pillanatba zárva émelyegve, rosszullétben, kétségbe esve. Eleinte harcosan, dacosan odaadva magam: gyere hányinger, gyere émelygés! Küzdjünk meg! Ki a fasza gyerek?! Na?! Aztán - eszembe jutva Beusom szavai - átengedve magam: gyere émelygés! Gyere, fussunk együtt! Most te vagy velem, és ennek így kell lennie: hát akkor együtt futunk. Addig, amíg jössz velem.

Aztán elmúlt.

Nem maradt más, mint a futás. Nyugodt gyomor, kellő energia, fáradt csülkök. Amiknek nem volt más dolguk, mint hogy hordozzák a megfáradt, de győztes korpuszt. Mondtam is Beusomnak olyan 70 kilométer táján: ennyi volt?

És ennyi volt. Kétszer tért még vissza egy kicsi émelygés, de már tudtam, hogy csak jó közel kell magamhoz húznom azt a félős kicsi Koppányt, aki ott belül ilyenkor erre vágyik: minden jó lesz, nem lesz baj... :) És pár perc után újra jó volt minden, s nem volt baj.

Száz kilométer volt a terv, este hét órakor 87,5 kilométernél jártam, és egészen biztos voltam benne, hogy meglesz. Nem könnyelműsködtem, fegyelmezetten, 20 perces körökkel róttam a távot, s mikor az utolsó órába léptem, 95 kilométert mutatott az óra. Két körre volt egy órám.

Az utolsó előtti kört még "verseny"-tempóban futottam, majd az utolsó körre kieresztettem minden gyeplőt. Sétáltam, megálltam a fordítónál a frissítőasztal előtt és megköszöntem nagyon szépen az egész napos munkát az ott szolgálatot teljesítőknek, jól meg is tapsoltuk egymást.

Visszafelé megsimogattam a tekintetemmel az aszfaltot, a mellettünk zajongó autópályát, a kerékpárút fordítójánál a sárga és zöld bólyákat, a parkolóban a tojtojvécéket... :)

A ViziVár bejáratánál Krisztián barátom ugrott a nyakamba, önfeledt öröme csak emelte amúgy is jó hangulatom. Persze biztatott is, hogy fussak már vele még egy kört... :) Meg hogy mi ez a kis százas... A kétszázhúsz! Na az a valami! :) :) :)

A célra ráfordulva ott állt Beusom és a három kisfiam. :) Mondtam Beusomnak: mondok egy számot. Száz! :)

Így lett vége a pillanatnak.

Fel sem tudom sorolni, ki mindenkinek köszönöm azt a napot, amelyen ez megtörtént velem. Félek is, hogy kihagyok valakit. Aki ott volt. Aki velem volt. Aki segített, és aki szembejött. Mindenkinek része volt benne.

Most, két nappal a verseny után nagyjából kipihenve, még azért kissé döcögősen haladva lefelé a lépcsőn ha kell, annyit mondok:

Mindig magasabbra! :)

http://fortitudo.blogstar.hu/./pages/fortitudo/contents/blog/30172/pics/14737121771119114_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?