A szobába csendesen belépve

Kőrösi Koppány

Élménybeszámoló a 2017. évi Balaton Szupermaratonról.

Harmadszor futottam neki kedvenc versenyemnek. A Balaton megkerülése komoly kihívás, nem csak egy nap alatt tűnik teljes tébolynak, de így, négy szeletre felszabdalva sem könnyű feladat. Hogy mennyire nem az, azt jól mutatja, hogy idén 312 egyéni nevezőből 181 volt a sikeres célbaérkezések száma. Ez azt jelenti, hogy az egyéni mezőny majdnem fele nem tudta teljesíteni a kihívást, amely nagyobb lemorzsolódási arány, mint a távot egyben teljesítő Ultrabalaton esetében.

A Balaton Szupermaraton ugyanis nem egy egyszerű futóverseny. Nem az én gondolatom - bár sajnos elfelejtettem, hogy kitől hallottam, talán Ossó Zoli a gondolat atyja -, nagyon találónak találom, ezért mégis megosztom: ez egy regenerálódási verseny.

Mert aki belevágja a fejszéjét egy ilyen kihívásba, annak illik már egy-két ötvenesen túllennie. És aki túl van már egy-két ötvenesen, az tudja, hogy az egy abszolút futható táv, egy belátható, értelmezhető, nem kifejezetten eget rengető kihívás.

Az ötvenessel kezdődik az ultrafutás, az a belépő szint. (Megoszlanak a vélemények, van, aki szerint minden maratonnál hosszabb táv ultra, mások azt mondják, maraton és ötven között maraton+-ról beszélünk, ötven után kezdődik az ultra. Én az utóbbi véleményt osztom, de ezen épp olyan értelmetlen lenne összeveszni, mint hogy kinek fáj jobban a lába...)

A BSZM-ben tehát nem a táv(ok) teljesítése jelenti az igazi kihívást, hanem az a tény, hogy négyszer egymás után kell maratonnál kicsivel többet futni. Négy olyan reggel virrad a versenyzőre, amikor a nap egy komoly (belépő szint ide, vagy oda), embert próbáló táv megfutásával telik. Legalábbis a nap egy része. Az én idei terveimben minél kisebb része.

Mert nekem idén úgy adódott, hogy az első két teljesítést egy minőségileg más harmadik követte.

Kellett hozzá 10-14 kiló elhagyása, egy sérülésmentesen eltöltött tíz hónapnyi nyugodt, fegyelmezett építkezés, a futáshoz szükséges vázizomzat kompromisszumok nélküli erősítése, és teljes életmódváltás az étkezés területén.

Ez utóbbi különösen fontos, hiszen a futó szervezetére is igaz: az vagy, amit megeszel. A versenyben, vagy edzés közben pedig abból dolgozol, amit bevittél a szervezetbe.

Kicsit elbizakodottan álltam a rajtnál Siófokon - bár ezt jelentősen ellensúlyozta a kihívás miatt érzett elfogódottság, és harci láz. Az elbizakodottság abban állt, hogy elhittem: attól, hogy négy órás ötvenest tudtam futni két héttel a verseny előtt, ezt a teljesítményt - 4:50 körüli tempót - majd fogom tudni hozni négy nap, egymás után.

Hát nem tudtam. De nem bánom, hihetetlen élmény - és ami még fontosabb: tapasztalat - volt a verseny így is.

Az első napot úgy terveztem, hogy kb. a táv felét 4:45-ben futom, a maradékra pedig visszalassulok 4:50-re. A rajt körüli nagy izgalomban azonban otthagytam az aminó- és sókapszuláim az autóban, így - ahogy kell - megrogytam először 32-nél egy picit, aztán 41-nél brutálisan. Negyvenegyig bőven 5 perc alatt hoztam egy kilométert, aztán becsúsztam az 5:20 körüli időkre...

A célba épp` hogy be tudtam 4 órán belül futni. Ez aznap a 10. helyhez volt elég korcsoportban - annyira azért nem bánkódtam.

2. nap rajtMásnap nagy elánnal vágtam neki a verseny leghosszabb távjának. Hasonlóan az előző naphoz, fél távig 4:45-ös, utána 4:50-es tempót terveztem. Okulva az előző nap igazi önbizalomhiányos kezdő módjára 4:40-es és annál jobb időkkel megfutott első tizenegynéhány kilométeréből, vasfegyelemmel tartottam a 4:45-öket - tizenhétig. Aztán elkezdtem fokozatosan lassulni. Hiába a só, az aminó, az okos étkezés és a sok-sok folyadék, a kraft egyre jobban fogyott. Huszonhétnél - valahol Balatonberény után - komolyan térdre estem. Kegyetlen szembeszéllel küszködve elszenvedtem magam a harminckettes kavicshoz, ahol a frissítőállomásnál rendbe szedtem magam, és egy újabb négy kilométerre tudtam magam az ötösök környékén tartani, aztán frissítőállomásról frissítőállomásra tempóztam, de 5:20-ak környékére lassulva - azt viszont stabilan, fegyelmezetten tartva.A balatongyöröki golfpályán felfelé

Kimértem, és tudomásul vettem a korlátaimat, a nap további részében nem feszítettem. Örültem, hogy szabályosan, fegyelmezetten helyreállítottam magam egy komolyabb borulásból, és elkezdtem élvezni az élen futást. Mert függetlenül a fent sorolt szenvedéstörténettől, a mezőny elején futottam - olyannyira, hogy ezen a napon korosztályomban egy helyet előre is léptem, 9. helyezettként futottam fel a Szigliget váránál lévő célkapuhoz.

Mindenkinek megvannak a mumus napjai. Nekem ez a második volt tavaly, és idén is a legnehezebb. Mindig megvolt a maga oka - tavaly az idegen iso-ital elfogyasztása, idén a túl erős kezdés -, úgyhogy nem lettem babonás.

A célban azért örültem, hogy vége van a napnak...

A harmadik napra fergeteges jókedvem kerekedett. Egyrészt a verseny legrövidebb távja, a nekem igazán kedves, és "jól fekvő" maraton (annál 250 méterrel hosszabb, 42,5 kilométer) következett. Másrészt megérkezett végre Beusom, és bár egyáltalán nem vagyunk gyakorlottak a futó-kísérő felállásban, tavaly is óriási mentális többlet volt a jelenléte.

Nem volt ez másként idén sem. Olyannyira nem, hogy az első napon még csak nyomokban, a másodikon viszont abszolút profin kísért, frissített. És bíztatott, és erősített... :)

Okulva az előző napi túl erős kezdéssel járó megrogyásból, úgy döntöttem, hogy a Lubics-féle duplakontrollal kezdem a távot, s ezt tartom is legalább féltávig. Pulzust szigorúan 140 alatt tartom, és a tempót sem eresztem 4:50-nél gyorsabbra, inkább az ötös alatt egy lehelettel próbálok futni. A másik elhatározásom a frissítőpontok komolyabb igénybe vétele volt. Az első két napon a táv első felén lévő frissítőpontokon épp csak átfutottam, egy, nagyonmax. két korty víz jutott a poharakból, s ez nem volt elég. A második napi rogyásból felállás mutatta meg, hogy a két pohár víz, és valami szénhidrát fogyasztása öt kilométerenként nekem nagyon bejön.

Így nem sajnáltam az időt, már az első frissítőpontnál belesétáltam, és kényszerítettem magam, hogy lenyeljek két pohár vizet. Talán későbbikeben a málhazsák használatának megszokása, vagy a bringás/autós kísérő használata lesz a jobb megoldás, most és itt ez segített a legtöbbet. Az első két napon, és az összes többin is nagyon fegyelmezetten táplálkoztam - a verseny vége felé egyre inkább zseléket ettem a szeletek helyett, egyre kevesebb erőm és türelmem volt rendesen megrágni a falatokat... Fontos tapasztalat, hogy a folyadék mennyire számít nekem. Ha van egy kis napsütés, és a hőmérséklet miatt többet is izzadok, akkor a fél liter/óra helyett nekem kb. 1 liter/óra a vízszükségletem. Most már tudom ezt is.

Tizenhét környékén kicsit elszomjaztam - végre málhamellény nélkül futottam, úgyhogy nem volt nálam víz, és Beusommal sem találkoztam -, ezt leszámítva a táv végéig tudtam tartani az ötös tempót. Mivel a frissítőkön nem fukarkodtam a kényelemmel, ezért az össztempóm elmaradt ettől, de érzésre és az eredményét tekintve is a négy nap legjobb futásával feljöttem a korosztály 7. helyére - holtversenyben.

Az utolsó napra inamba szállt a bátorságom - vagy csak realista lettem... Azt a feladatot tűztem ki magamnak, hogy biztonsági futással, a teljesítés sikerét nem veszélyeztetve, beérjek a célba.


A rajt nagyon korán volt - egy órával kevesebbet is alhattunk az óraátállítás miatt -, és az előző napok nekem kedvezően enyhe időjárását követően igazán kellemetlen, télvégi hideg, és viharosan szembe fújó hűvös szél keserítette az életem.

A körülöttem futók közül többek számára is láthatóan feladattá vált, hogy nálam jobb időt futva előttem végezzenek az eredménylistán, és kacérkodtam is a gondolattal, hogy egyik-másik futótársammal szemben felhúzom az elém vetett kesztyűt. De igen hamar elengedtem ezt a kósza gondolatot, és nem bántam meg, hogy nem az egóm, hanem az eszem húzott be a célba.

Mert - dacára a kifejezetten kellemetlen időjárásnak - ez egy igazán kellemes, kockázatmentes, a futás élvezetét hozó nap volt, szép koronája az idei versenynek. A pulzusom bőven sikerült 140 alatt tartani - olyannyira, hogy az egész távra 134-es átlagot mutatott az óra -, és ehhez egy zömmel vállalható tempót futottam.

Ötös felett egy minimálissal kezdtem, és féltávtól lassultam tartósan 5:20-asok környékére, amit a legvégéig fegyelmezetten tudtam tartani. Az összes emelkedőt megfutottam, a depókat leszámítva nem kellett sétára váltanom.

Elégedetten, mosolyogva futottam be a célba, és a mosoly maradt úgy is, hogy összetettben a 22., korcsoportomban a 10. helyen végeztem.

Paradigmaváltás volt ez a futás. Az ajtón, melynek a két héttel ezelőtti négy órás ötvenessel a küszöbéig értem, ezen a négy napon csendesen, de határozottan beléptem. Ott vagyok már a legjobb ultrafutók között - igaz, még csak hátul, a bejárat mellett, a fogasoknál. De már benn vagyok a szobában, és ez egy csodásan jó érzés.

Peyer Zoli, az edzőm - aki nem mellesleg az utolsó napot valami szenzációs futással megnyerve, és összetettben a 2. helyen végezve vette ezt a versenyt - azt mondta a célban a 16:48-as időmre: lesz jobb is.

Úgy legyen!

http://fortitudo.blogstar.hu/./pages/fortitudo/contents/blog/36654/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?