Tisztelet Baji Balázsnak Bajáról*

Kőrösi Koppány

Másodszor futottam neki a nyolcvanegy kilométeres gátfutásnak. Tavaly lepattantam. Idén nem.

Komoly munkát tettünk a télen korábbi edzőmmel, Peyer Zolival a lábamba, és a tavaszi BSZM-en learattuk a gyümölcsét. Érzésre, és helyezésre is jó lett az eredmény.

A fejlődés ekkor holtponthoz érkezett, az UB kudarca egyértelművé tette, változtatni kell. Mivel fegyelmezett futó vagyok, a változtatás irányát a programozásban kerestem, és a Lőrincz Olivérrel való közös munka kipróbálásában találtam.

Ennek első felvonása - az UTT - egy a BSZM-hez hasonló - bár helyezésben jóval gyengébb -, örömteli eredményt hozott.

Ezért a korinthoszi távért viszont komolyan megszenvedtem.

Nincs óvatoskodás, mehet nyugodtan 5:30-ban az eleje, 145 a pulzusmax - ennyi volt az edzői ukáz. És a végén 10 km ami belefér.

Cudar fáradtság, már-már sérüléshez közelítő láb-állapotok előzték meg a versenyt, csak a rajt előtti néhány napban sikerült összeszednem magam - igaz, ekkor elég rendesen felálltam. Ahogy kell.

Szekszárdot szeretem. Öcsit kidejezetten bírom. A verseny maga tavaly is megfogott, az akkori kudarcot tanulópénznek tudtam be, jó volt hát visszajönni. A rajtban a rengeteg ismerős, a "jó ide tartozni" érzése fogadott. Jó volt.

Gegét itt láttam utoljára... :)

Tímár Petivel már lefelé. Itt még látta a hátam... :)

Az útvonal vezetése szívatós. Nem tudom, jövőre, az odavisszában majd meg kell-e mászni az ucsó öt kiliben a szőlőhegyet, de az első ötben sem jár érte jópont. Persze Öcsiék joggal bazíroznak arra, hogy az ultrafutó mazochista alkat. Szívni szeret, tehát kap egy emelkedőt az arcába. Az elején.

Aztán jön kb. 20 kili zsombékos futás, ami - emlékszem - tavaly nagyon megviselt - elsősorban lelkileg, féltettem a bokám. Idén fel sem vettem. Stabilosan 140 alatt tartottam a pulzust, a tempóm 5:40-körül, így telt az első néhány kili Bogyiszlóig.

Kifejezetten fáztam. Az erős - egyébként többnyire barátságosan hátunkba fújó - szél miatt nem éreztem, mennyire tűz a nap, ez később büntetett.

Az útvonalon öt találkozót beszéltem meg Beusommal, ruha- és energiakontroll céljából. Az első nagy hibámat az első találkozónál el is követtem. Pontosabban még rajt előtt, amikor a kis bekészített só- és egyéb tablettácskáim benne felejtettem a taskámban... Így az első találkozópontra már erősen sóhiányosan érkeztem.

A sót pótoltam, ettem-ittam, de a sapimat elfelejtettem felvenni, ami csúnya hiba volt. Megágyaztam egy későbbi borulásnak, s ki mint vet...

Bogyiszlón meg is lassultam kicsit, elkezdtem érezni a meleget, megjött a pulzus is 145-re. A gáton megkaptam a sapim, gond nélkül futottam Keselyűsig. Féltávnál kissé amortizált lettem, valószínűleg ütött a meleg, de nem értettem, nem érzékeltem. Annyit éreztem, hogy lassulok, betudtam a levegő hőmérsékletének, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Nem hűtöttem sem magam, sem a gyomrom - nem éreztem, hogy kéne.

Meg is jött az eredmény: kicsi borulás. Keselyűsnél cipőt cseréltem, reméltem, hogy a puhább Skechers majd jó lesz. Tíz kilit futottam benne, de nem volt jó. Más lett a dinamikája a futásnak, nem bírtam megszokni. Nyomta a kisujjam is, úgyhogy ahol tavaly kiszálltam - illetve sugárban kiadtam mindent, ami bennem volt -, ott most visszavettem a csukám, toltam egy kis kólát, és futottam nyugiban tovább. Itt már a Duna töltésén.

Méltatlanul sokat mesélek magamról, és keveset a környezetről.

Meseszép táj, színes futócsíkkal

Egyrészt fontos tehát megemlíteni az emberi környezetet. Edzőmhöz hasonlóan emberkerülő fajta vagyok alapból. Nem járok bulizni, nagyon kevés - ám annál fontosabb - baráttal tartom intenzíven a kapcsolatot, a családomon és a munkámon kívül nulla a szociális életem és az igényem is. A futók között viszont - pedig elég vegyes a társaság - kompromisszumok nélkül jól tudom magam érezni. Egy-egy ilyen nagyobb, hosszabb verseny pedig külön ünnep.

Lehetek a kedvenc létállapotomban például: mások között egyedül. Amikor eléggé széjjelszakadozik a mezőny, hosszú órákat futhatok teljesen egyedül, úgy, hogy csak a frissítőállomásokon találkozom emberrel, mégis érzem, hogy nem vagyok egyedül. Részese vagyok egy érzésekből, örömből és szenvedésből fonott emberkígyónak, amely valahonnan tart valahová, és talán célba ér.

Néha társaságot kapok. Futót, biciklist, akikkel rövidebb-hosszabb ideig osztozunk az út nehézségeiben. Ezt is szeretem.

És itt van másodszorra a természet maga. Az örök és gyönyörű, és megunhatatlan kulissza. Amely örvendezteti a szemet és kisimítja a lelket. Ezek a hosszú, és fizikai értelemben nem kevés szenvedést hozó órák hetekre, hónapokra feltöltik a lélek akkumulátorait.

Az igazán nagy borulás az ötvenötös és hatvanas kavics között jött rám. Olivérrel utólag értékelve az eseményeket kissé talán túlittam magam, plusz a meleg is ütött... Úgy felborultam, mint még életemben soha.

Éreztem pedig, hogy borulni fogok. Jött, kopogtatott a borulás: helló, jövök! - mondta udvariasan. De mögöttem tappancsok trappoltak, amelyek gazdáját nemrégen előztem meg, úgyhogy nem lassítottam, nem álltam meg. El is maradtak... Végleg.

Aztán egyszercsak ott volt: a végtelen gyengeség, émelygés... Séta...

De aztán jött a frissítőállomás, Beusom. Mutattam, hogy baj van, kértem helyet, jeget, kólát, citromot. Leültem, mondtam Beusomnak, jól leszek, rendbe jövök, mindjárt. Ő pedig óriási lélekjelenléttel, azzal a csodás erővel - amit még másban nem láttam, csak benne - higgadtan hűtött, törte a jeget a kólába, számba...

Nem sokat tököltem, összesen három percet töltöttem az állomáson. Felálltam, és elindultam. Ilyen érzésem még nem volt: nem álltam biztosan a lábamon. Mintha a talaj nem lett volna szilárd alattam... Aztán egy lépés, két lépés... Lépések... Egy kocogós, két kocogós, kocogás. Séta. Kocogás... Séta, futás. És kinn voltam. Ez volt az első. Az első felállás borulásból. Igaziból. Gondolom, lesz még ilyen. Talán még igazabb is... (Bár az már talán az ájulás lehet...) Jó volt, hogy ezt is átélhettem. Utólag jó.

Közeledtünk Bajához.

Mondták egy páran, hogy demoralizáló, hogy az ember elfut a cél mellett a végén, és még kell egy tízes karikát futnia. Mivel helyismerettel nem rendelkezem, engem nem demoralizált itten semmi. Megkérkeztünk a 71-es kavicshoz, újra ölelés, puszi Beusommal, akinek messziről mutattam bicepszemet kamaszosan feszítve: "túléltem"! Frissítettem - talán kicsit sokat is -, hátracsaptam a füleimet, aztán uccu, hadd szóljon!

Ahogy az UTT-n, most is a maxpulzus elérése volt a cél az ucsó etapra feladott "vágtán", és dolgozni kellett érte. Nagyon. Sokat, és keményen. A tempót sikerült jócskán hatos alá vinni - ez így utólag jó érzés, ott csak a szenvedés volt -, és jött egy végtelen hosszú trapp egy erdőben.

Nem osztozom azok véleményében, akik nem szeretik a hosszú, végeláthatatlan egyeneseket, akik azért nem futnak szívesen a Balaton déli partján, mert milyen unalmas a sok hosszú utca. Itt is nagyon bírtam, hogy volt, hogy két-három kilométerre előre lehetett látni a gáton kanyargó futókat... Nekem tetszett, szeretem. Hosszú lesz, igen, de minden lépéssel rövidebb már az út, amit meg kell tenni. Ez az ultra. Bedarálod a távot.

De itt, az erdőben, az ucsó tíz kilin "sprintelve" megnyomott a hosszútávfutó magányossága. Pláne, hogy zömmel teljesen egyedül is futottam. A széjjelszakadt mezőny közepén. De ezt a tíz kilit is feleszegettem, lépésenként. Az ucsó frissítőállomáson a többiek mondták, hogy volt rozé... Nem vettem észre.

A célba Beusommal futottam, ez egy közös vállalkozás volt ismét.

Elsősorban neki köszönöm. Nagyon sok dolga most nem volt velem, de ez néha nehezebb, mint egy kommunikatív, kedves Koppányt kísérni. Most csak morogtam, mormogtam, dünnyögtem, és egy helyen kicsit ájuldoztam...  Ő pedig beállt (konkrétan, megjegyeztem, minden egyes állomáson) a pad mögé, vágta/vágatta nekem a citromot, gyömöszölte a jeget a kulacsomba, itatott, etetett, féltett. Egy csoda volt megint, személyes őrangyal. Magasan, szőkén, szépen.

A szervezők szokás szerint kitették a lelküket. Kedves, szívélyes, még mindig személyesen emberi a verseny - pedig egyre nagyobb. Nagyon jó a hangulata, a kisugárzása, érződik, hogy minden egyes szervezői pólót viselőnek személyes ügye, hogy én jót fussak. És ez össze is áll egy egésszé - van más, futók által lelkesen szervezett verseny is, de profizmust az aszfaltos versenyekre a BSI-n kívül ma Magyarországon csak Öcsi tud. És Kabóca.

Jobb képet nem találtam...(Jövőre néhány mobilbudi talán jól jönne, és a hosszú versenyek után nekem a célban mindig nagyon hiányzik a kulturált pihenés lehetősége. Egy hely, ahová leülhetek/lefekhetek, ami dedikáltan az enyém, befutóé... Ha behunyom a szemem, és nagyot álmodom, akkor ilyen piros, KIKA műbőr fotel lebeg a szemeim előtt - mert azt talán szponzorációban is meg lehet kapni... Hogy legyen egy kis építő jelleg is...)

Hogy jövőre "csak" oda lesz, vagy oda-vissza, azt még nem tudom. A kettő közül az egyik biztosan.

Nem tudom felsorolni az összes futótársam, akikkel közösen szenvedtünk, vagy akikkel együtt örültünk a célban, s méltatlan is lenne, ha bárkit kihagynék. Jó köztetek lenni, köszönöm, hogy lehetek.

Baji Balázsnak pedig innen is gratula a 110 méter gáthoz.

* A cím egy a Hobo Blues Band zenekar Oly sokáig voltunk lent című lemezén megjelent, Közép-európai Hobo Blues (II.) című dalának bevezetőjében felhangzó, a szám bevezetőjeként értelmezhető mondat ("Tisztelet Muddy Watersnak Közép-Európából") parafrázisa. Érdeklődőknek a dal linkje a YouTube-on: https://youtu.be/_Jrzx_m7PKI

http://fortitudo.blogstar.hu/./pages/fortitudo/contents/blog/41286/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?